Fuss az életedért!

Vannak dolgok, amiket az ember sosem felejt el és vannak amiket azonnal.

Sosem fogom tudni, például azt, hogy mikor nevettem el magam életemben először, vagy hogy mikor estem el életemben elsőnek a befagyott tó jegén korcsolyázás közben és éktelen ordítás közepette nem tudtam kire, haragudjak, magamra vagy a jégre. Az utóbbi reálisabbnak tetszet.

Nem tudnám megmondani, hogy mikor estem el elsőnek biciklizés közben vagy hogy mikor zuhantam alá a nyírfáról és landoltam, mint egy zsák, de arra pontosan emlékszem, hogy mikor illyedtem meg halálosan először életemben.

Az ember gyerek fejjel mindig olyan helyre orientálódik, amely valamiért legalábbis a szüleink szerint sok veszélyes dolgot rejt fejletlen gyerekes gondolkodásunkra. Nos az ilyen helyek úgy vonzottak minket mint mágnes a vasreszeléket, amit egyszer fizikaórán papírra öntve figyeltünk meg.

Előszeretettel lógtunk a világban, általában olyan helyeken ahol mindig lehetett valami elfoglaltságot találni 13 éves fejjel. Hogy csak néhány példát említsek ilyen volt: télen a befagyott folyók, tavak, romos házak, sötét toronypadlások, éjszakai vándorlás az erdőben, vízelvezető csatornák, amiket telehordtunk száraz szénával és egy kis tűz segítségével úgy telefüstöltük őket, hogy a lefolyónyílás rácsai közül előtörő füstoszlopokat az arra járó teherautósofőrök is hosszan mélyen töprengve csodáltak azon gondolkodva: vajon a NATO kísérletezik valamiféle új biofegyverrel vagy vásott kölykök mulatják az időt jót derülve a pofáján. Erre a gondolatra legtöbben továbbálltak megőrizve büszkeségüket. Az ilyen helyeket „vándorlásaink során többször is meglátogattuk, tanyát vertünk vagy csak egyszerűen élveztük a szabadságot a tikkasztó nyári melegben.

Nos a nap, amelyről mesélni akarok nem az a tipikus forró nyári nap. Mondhatnám egész kellemes idő volt. Az ég esőt ígért, szürke felhők szomorkásan bandukoltak az ég országútján azon gondolkodva, hogy megéri eláztatni azt a hat „vásott” kölyköt, akik egyenletesen taposták a végtelen kukoricatáblák és napraforgóföldek között kanyargó poros földutat. Ám egy csepp nem sok annyi esőt sem hullattak ránk, bár a levegő veszettül párás volt és mintha a levegővétel is nehezebb lett volna.

De mi csak baktattunk az úton, amely közben egy kisebb patak mellé kanyarodott; egyik kezemben egy napraforgó tányérját tartottam és szemezgettem belőle az olajos magvakat. Közbe közbe megálltunk hogy lemossuk a ragacsos gyantát a kezünkről, amely a napraforgó pudvás belsejéből ragadt a praclinkra. Hárman mentünk elől és hárman hátul. Egyikünk erőteljes rúgásokkal adta tudtul az útra kihajló tányéroknak, hogy az ő cipője bizony egy jól irányzott bikázással ezer darabra tudja szedni az óvatlan növényt. Mindezt a játékot addig űzte, míg bele nem repült egy pudvás darabka egyik barátunk szemébe. Ilyenkor természetesen az anyaszidástól kezdve a magasságos Istenig mindenféle káromkodás elhangzott.

Ballagtunk tovább egyenesen a megye nyugati vasútvonaláig, amely ott húzódott nem túl messze tőlünk egy hatalmas hídon áthúzódva a folyó felett. Pontos célunk sosem volt ilyenkor, de azt tény, hogy a vasúti pálya menti helyek mindig is a kedvenc szórakozási helyünkként szolgáltak. Mindig akadt egy egy lassan döcögő tehervonat, ami alatt koronggá lapíthattunk egykét pénzérmét vagy feltrancsíroztathattunk pár tököt amit a közeli földekről fújtunk meg.

Mikor a sínekhez értünk leültem az egyik sínszálra, és tovább ettem a magokat, amelyektől már fekete lett a körmök alja. Egyik barátom húzott egy nagyot a kulacsából, míg másik kettő azzal szórakozott, hogy bazaltdarabokkal hajigálták a vasúti híd egyik vasgerendáját. A híd alatt folydogált a folyó melybe a kis patak is torkollott. Sokszor jártunk már erre csónakkal és mindig beeveztünk a híd alá hogy lássuk az x alakban elhelyezett rozsdás merevítő gerendákat az alján, ha pedig épp akkor haladt el rajta egy szerelvény az egész mindenség vörös rozsdaesőt hullatott.

Lassacskán véget vetettünk a pihenőnknek és feltápászkodtunk.

-         Nos merre tovább?

Egyik haverom a folyó túloldalát kémlelte. Át akartunk menni még előzőleg a túloldalra, hogy útba ejtsünk egy régi pásztorházat, ahol mindig lehetett valami piromániás elfoglaltságot találni a romos falak között. Ráadásul az ilyen helyeket a felnőttek nem szívesen közelítik meg talán szimpla lustaságból, de az is lehet, hogy csak nem tudnak róluk. Persze mindig akadtak, akik erőszeretettel kötöttek belénk, akár csináltunk valamit, akár nem. Általában mindig elillantunk előlük vagy a betanított okos kutyáik elől, akiket ránk uszítottak. Sosem értettem ezeket a balfasz embereket. Az erdő és a határ általában közterületként feltartott területein mászkáltunk, nem láttam okát, hogy háborgassanak minket. De természetesen megtették. Naná! Persze lehet hogy csak, azért mert történetesen mi voltunk. Kételkedtem benne, hogy egy felnőtt embernek is beszólnának, vagy ha csak egyedül lennék is kötekednének.

Ha az ember meglát hat kölyköt, akkor egyszerre arra kell gondolni, hogy ezek valami rosszban sántikálnak. Nos előfordult hogy tényleg rosszban sántikáltunk, de azt nem nyílt területen tettük mások szeme előtt. Ezt persze a lúzer csicskák nem tudták felfogni, mert a kötekedésen kívül máshoz nem nagyon értettek. „Ha még egyszer meglátlak itt titeket átkozott haramiák, akkor elnáspángollak mindannyitokat!”

Gyerekes és egyszerű duma a javából.

Tovább néztük a folyót, de senki nem válaszolt az imént feltett kérdésre. Az aszályos időszakokban mindig akadtak olyan mederrészek, ahol egyik kőről a másikra ugrálva az ember átjutott a túloldalra de a híd alatt ehhez túl mély volt a víz a rossz nyelvek pedig azt beszélték, hogy a meder alján cölöpökre húzott katonák holtestei vannak. Jó kis rémmese. Kétlem hogy a srácok közül egyikünk is elhitte volna, ugyanakkor nem tartottuk kizártnak sem.

-         Hát, - szólalt meg egyikünk – nem ártana átmenni, ahogy nézem bármelyik pillanatban szarrá, ázhatunk és inkább a romos tanya mint a rozsdás híd alja.

-         Remek akkor most menjünk vissza a faluig? Lefelé csak 3 kilométer után van még egy híd én pedig nem gyaloglok annyit tököm az biztos!

-         Miiiii? Hátte’megint hülye vagy! Itt átmegyünk te segg. Azzal széles mozdulatot tett a híd felé kezeivel de olyan bíztatóan mintha nekünk akarná adni ajándékba az egész világot.

Különösebben nem tiltakoztam az ötlet ellen mert más se tette, de voltak nagyon rossz érzéseim a dologgal kapcsolatban. Az a híd körülbellül 100 méter hosszú lehetett mert tovább is folytatódott miután átívelt a meder felett. És akárhogy néztem, nem tetszett nekem a keskenysége. A távolság épp csak annyi volt a két széle között hogy egy jól megtömött tehervonat is elférjen aztán semmi más. A sínek között pedig csak minden második lyukban volt akkora a merevítő vasak vastagsága hogy azon elfért az ember talpa. Átmenni iszonyúan keserves és hosszú idő lenne, de nem is ez nyomasztott a dologban és úgy tűnt egyik haveromat sem, mert hamarosan kimondta előttem az ellenvetését:

-         Ááá dobjuk a tervet, semmi kedvem a vonat alatt végezni.

-         Simán meghalljuk, ha jönne! De kétlem, hogy épp most lenne dolga akár egynek is, nézd meg!

Azzal belerúgott a rozsdás fémcsíkba.

-         Látod? Már megette a rozsda! Kö’bö’ annyi vonat jár erre mint amennyi ma nem fog!

Az utóbbi mondatot poénnak és végérvnek fogtunk fel. Mindannyian felmásztunk a vasúti töltésre és  egyesével elindultunk a vasszerkezet bejárata felé.

Hatunk közül én mentem negyediknek és nem néztem előre csakis lefelé. Lépkedtem egyik talpfáról a másikra; előttem és mögöttem a többiek is ugyan ezt tették. Egyszer csak elfogytak a talpfák alattam és én folytattam meglehetősen lassú utamat egyik gerendáról a másikra lépkedve. A gerendák között pedig leláttam a víz csillogó tükrére. A folyó tükrére melyben állítólag cölöpökre húzott katonák alusszák örök álmukat. Ááh még elképzelni is rémes….

Ekkor hirtelen megbotlottam de hamar megtaláltam az egyensúlyomat. Kicsit megborzongtam a gondolattól: bele is eshettem volna. Bár sok volt a gerenda amibe meg tudtam volna kapaszkodni ha elvétem a lépést és leesnék a két merevítő gerenda között, visszamászni már nem tudtam volna akkor sem. Odalent pedig a víz vár a szerencsétlen háborús hősökkel.

Egy pillanatra felnéztem és láttam, hogy egyikünk már áttért. Ő volt köztünk a leggyorsabb ilyen helyzetekben. Most ott ült egy fehér kilométerkőn és jobbra, balra kapkodta tekintetét.

-         Gyorsabban már! Itt alszom el olyan csigák vagytok!

-         Ne pofázzál te! – nyelvelt vissza barátom, aki mögöttem egyensúlyozott pár méterrel. Ha nekünk is akkora lábaink lennének, mint neked már 8szor áttértem volna, megígérhetem!

Lassan és biztosan lépkedtem tovább egyik vasról a másikra.

Már majdnem elértünk a híd feléhez. Ismét előre néztem. Olyan volt ez a híd a vasszerkezetével mintha egy alagútban lettünk volna, és el kell érnünk az alagút végét, el kell érnünk a híd végét. Megálltam, mert egy különösen rozsdás gerenda következett és nem mertem elsőre rálépni. Már csak még egyszer ennyi mondtam magamnak mikor elértük a táv felét, de még így is rettenetesen hosszúnak tűnt a hátralévő út.

Halottam valami zizegést a fejem fölött, olyan fémes zümmögésfélét, de nem törődtem vele, lépegettem tovább. A zaj azonban másodpercről másodpercre erősödött. Hátranéztem barátomra aki mögöttem jött. Először értetlenül meredt rám majd ő is meghallotta a hangot és felkapta a fejét.

-         Mi a mák ez? Héé! – kiáltott előre a többieknek, akik már áttértek – ne buzeráljátok a vezetéket!

-         Mi van?

-         Maradjatok már nyugton az, van! Ha miattatok megbasz az áram én…

-         WHUUUUUUUUUUM!

Ismét hátranéztem barátomra, akinek elkerekedett a szeme, a mögötte lévő társunk szintén értetlenül forgatta a fejét.

-         Te hallottad?

Homlokráncolva nézegettem körbe és bólintottam. Nem mertem mondani semmit, amire gondoltam, mert akkor elöntötte volna a pánik a belsőmet.

 - Mit csináltok már? Gyertek a fenébe is! Gyertek már!

Előre néztem és láttam, hogyan integetnek a többiek a híd végéből. A zümmögés a vezetékben egyre erősödött és vibráló fémes hangot adott.

VOOOOOOOOOOOOMM! VOOH VOOOOOHMM!

-   Úristen! Menjél már te köcsög! Menjél! – löködte a hátam barátom.

Én pedig teljesen pánikbeteg lettem egy pillanat alatt nem akartam hátranézni nem is tettem. Jól tudtam, mit fogok látni és a látvány talán teljesen lebénított, volna. Igyekeztem minél gyorsabban szedni a lábam, de hiába. Az izmaim helyére tüzes parazsak kerültek a gyomromat valami láthatatlan kéz, megtöltötte jeges vízzel és éreztem, ahogy

a nyakamban dübörög a szívem, szintebiztosra vettem hogy mögöttem lévő haverom is halja a dobogását.

Istenem menj már! SIESS!! – ordította mögöttem. A hangja olyan félelemmel vegyes volt hogy mégjobban rámjött a frász és teljesen bepánikoltam. A vezeték a fejünk felett már szinte visított, ahogy a több tonnás vasszörnyeteg áramszedője valahol a hátunk mögött, nem túl a távolban, hozzásúrlódott. Szinte láttam lelki szemeim előtt a hatalmas nehéz vaskerekeket, ahogy több mint 100al dübörögnek felénk azon a két szál fémcsíkon, amelyek között most remegő lábammal egyensúlyozok. A merevítő gerendák bizseregni kezdtek a talpam alatt és a vasszerkezetről hullott a rozsda, a vonat ráfordult a hídra vezető egyenes szakaszra. Ismét felnéztem előre, de a kijárat helyett mintha a pokol kapuját láttam volna nem, pedig az ordítozó barátaimat, akik ott voltak biztonságban és vadul integettek. Messze van…túl messze..

Még sosem féltem annyira, mint akkor és ott. Még levegőt venni is elfelejtettem azthiszem.

És akkor hátranéztem. A mozdony elérte a híd elejét. Láttam azt a jellegzetes három pontot, a lámpákat, lent kettő fent pedig egy. Csapdában vagyunk, vége… a vasak remegtek a lábam alatt…a rozsda ömlött a pofámba…a vezeték haláli hangot adott ki magából és szikrákat potyogtatott.

Nem gondolkodtam semmit, miután megláttam a mozdonyt csak azt halottam a nagy zúgásban, hogy barátom elkiáltja magát:

A VÍZBE!

Hirtelen felszakadtak a kötelek melyek odaszorították a lábaim a sínekhez és egy szempillantás alatt átvetettem magam az egyik szegélykorláton. Olyan adrenalin túltengésem soha életemben nem volt, mint akkor. Nem is tudtam, mit csinálok..az egyik pillanatban még ott álltam sínbe gyökerezett lábakkal a másik pillanatban már ugrottam el a híd vaskorlátjáról le a mélységbe az ocsmány barna színű vízbe.

A pár pillanat a súlytalanság állapotában, amelyet a zuhanás idézett elő, a pánik ellenére is jó érzés volt. Aztán egyszer csak VUFFFF… megérkeztem a vízbe, ahol megszűnt a kínzó hangzavar és a súgás… csak halk morajlást halottam. Közvetlen a becsapódás után hallottam két kisebb puffanást is, ami azt jelezte, hogy barátaim is megérkeztek, akik mögöttem jöttek. Feltörtem a felszínre. Amint átszakította a fejem a víz tükrét ismét halottam a súgó hangot és a tehervonat éktelen fülsértő hangját.  Tatamm tatamm tatammm tatamm… mondták a kerekek megboszúlva a hibás sínhegesztést… majd a vonat egy utolsó kattanással lesuhant a hídról és egyre halkabban lehetett hallani a súgást. Körülnéztem, miközben tapostam a vizet. A többiek a parton álltak halálra vált arccal. Elindultam a part felé és közben arra gondoltam, hogy az imént nemhogy majdnem elütött a vonat, de közvetlen közel lehettem azokhoz a katonákhoz…

A parton a többiek kihíztak minket, ahogy lépkedtem cuppogott a cipőmben a víz, lerogytunk egy kőre. Haverom, aki mögöttem jött épp az egyik bokorba hányta a reggelijét.

Én még mindig csak lihegtem, és nem láttam semmit, pedig a haverok körbeálltak és bámultak mintha azt próbálnák eldönteni, élek e vagy épp azon gondolkodom, hogy meghaljak. Inkább az előző.

 Egy ideig csak néztek leguggoltak körénk és anyáskodva sajnálkodtak. A fülem mögül kiszedték a hínárt.

Csak később szólaltak meg egyikük:

-         Nem hallottátok?

Nagy nehezen kipréseltem magamból a visszakérdést:

-         Mit?

-         Amit kiáltottam. – mondta és olyan szemmel nézett rám mint aki soha nem fog már nyugodtan aludni. Mindegy! Nem lényeges… azthittem már ottmaradtok…

Erre a gondolatra egy kicsit mindenki elhallgatott.

Abban a pillanatban, amikor ott álltunk fent a hídon, nem is hallottam, csak, most ahogy visszaemlékezem… mostmár tisztán hallom hogy mit kiabált. Hallom itt bent azt a mondatot, ami egy másodperc töredéke alatt rádöbbentett, hogy veszélyben vagyok, és hogy egyáltalán tennem kell valamit.

Az a pár szó kapcsolta be újra az agyamat, amely akkor ott lefagyott és nem volt hajlandó gondolkodni, vagy valami megoldást kitalálni.

A mondat, amely így szólt: Fuss az életedért!

Rémisztően hangzott, meg is tette hatását.

Neylon