Jég alatt…
Kevés rettenetesebb és kínzóbb érzést tudok annál, amikor az ember minden egyes porcikáját a jeges hidegvíz veszi körül.
A túlélés esélye csak 3 percen belül merülhet fel az is csak a nagyon bizakodó emberekben.
Egy verőfényes ám annál is hidegebb januári reggelen minden olyan kihaltnak és csendesnek látszik. Mivel minden az is. A réten a virágok, a füvek, a szántóföldek és az erdők halkan pihennek a hópelyhek takarásában.
Körülbelül –4 fok lehetett ezen a reggelen is, bár ezt máshogy érzékeli az ember ilyen szép napsütésben. Igaz hogy a kezem belefagyott a kesztyűmbe mire a folyóhoz értünk, amely most csak egy hófedte hosszú fehér színpadnak tűnt melyen kis erdei élőlények lábnyomai kanyarogtak, de itt-ott emberi nyomok is akadtak…
Ránézésre meglehetett állapítani: a jég kb. fél méter vastag lehet, nemhogy egy embert, még egy ökörcsordát is elbírna.
Bizonyos értelemben mi inkább az ökörcsorda súlyához viszonyítottuk magunkat, no nem a súlymennyiség hasonlósága miatt, hanem a szellemi kapacitásunkat tekintve.
Barátom, aki mindenhova biciklivel ment, ez a mindenhova lehetett a szomszédos közért, vagy a szomszéd település, őt nem érdekelte különösebben, minden adandó helyzetben kihasználta az alkalmat csakhogy kerekezhessen.
Csak a gyerekes ösztönök kedvéért fogtunk egykét betondarabot, amiket még az útépítők hagytak hátra anno akkor, és ledobáltuk a hídról a jégre.
A beton köztudottan kemény, ám a folyó jegét ez szó szoros értelmében „hidegen” hagyta és úgy törte elemeire a betondarabot hogy a hang besuhant egészen az erdőbe és elrepült valahol a kopasz fák szürke törzsei között.
- Hát ez aztán kemény, - fejtette ki véleményét egyikünk.
- Kemény öcsém akár a fejed!
- Mi van? Akarsz te is repülni öcsém? Ledoblak téged is, ha nagyon gizdáskodsz!
Ezek persze csak afféle szakmai viták voltak közöttünk és sosem fajultak komolyabb dolgok irányába.
Biciklis haverom átszellemülten bámulta a korlát mögül a folyót borító jégtakarót, melyen a napsütéstől szinte ugráltak a szikrák. Majd felpattant a bringára:
- Kicsit körülnézek odalent a parton, mindjárt jövök.
Azzal fogta magát hajtott egykettőt a gépen és már gurult is le a lejtőn.
A kezeimet már nem is éreztem, azzal szórakoztunk, hogy hóval megnedvesítettük és rátenyereltünk a korlátra. Kellemesnek épp nem mondható érzés, amikor az ember húzná el a kezét, de az nem enged, mert odafagyott a vendégmarasztaló korláthoz. Ha az ember az ilyesmivel sokáig vár, akkor bizony könnyen ottmaradhat a keze. Itt szerencsére egykét elgémberedett ujjal megúsztuk. Letépni a kezünket a korlátról pedig olyasfajta érzés, mint amikor az ember egy ragtapasztól kíván megszabadulni.
Nem mindegyikünknek ment azonban egyszerűen a „szabadulás” egyikünk keze túlságosan odafagyott:
- Áuu, a rohadt…szedjétek le, szedjétek már le!
- Na várj majd letépem neked …
- Azt nem! Elmenj a közelemből! Hozzatok forró vizet vagy nemtudom, az majd feloldja
- Jaa oké várj, veszek elő a zsebemből gáztűzhelyt meg vízforralót, nincs nálad egy kis kávé akkor már?
- Teee! Ne poénkodj inkább olvaszd ki a kezem, mert…
Nem derült ki hogy mi történt volna ellenkező esetben, ugyanis a vitát egy visszhangzó kiáltás fojtotta el:
- Hahó csicskák! Ezt nézzétek!
Lenézünk a híd alá, ahol barátunk nagy szakmai tudománnyal egykerekezett a jégen.
- Wow ezt nézzétek – azzal megiramodott a folyó közepén és repesztett a jég hátán, a bicikli kereke sötét csíkot hagyott maga után a hóban.
- Hát ez hülye. Hééé gyere le onnan te állat, ha beszakadsz én nem megyek utánad az biztos!
- Jólvan ne sírjál! – kiabált vissza barátom, aki épp egy faralás következtében hanyattvágódott. – Aá a gerincem vazze.
- Na szép… ha nem tud, felállni mehetünk be érte.
Márpedig nem úgy nézett ki, mint aki fel fog tápászkodni… hanyattfekve, ököllel püfölte kínjában a jeget.
- Le kéne menni érte, a végén még betörik alatta a jég.
Csak meredtem magam elé. Sokan mondták már, hogy folyóvíz jegére sose menjek rá, mert nem lehet tudni, hogy hol milyen vastag a jégtakaró. Lehet, hogy alattam épp 1 méteres de 3 lépéssel odébb már lehet hogy csak 5 centi. Eme kételyeim már akkor felreppentek az agyamban, amikor haverom felkiabált nekünk a híd alól, de mivel mindenki poénként fogta fel a dolgot körülöttem így én sem akartam aggályoskodni. Most viszont itt volt az ideje.
Futva indultunk lefelé a partra. Közben kétszer is megcsúsztam és elestem. Elsőnek a hóba, másodszorra már a sárba, ráadásul pofával lefelé, mint a vajas kenyér, ha leesik. De ez akkor nem is tudott érdekelni, mint ahogy egyikünket se mert a barátunk ott feküdt a jégen és lehet hogy egy életre lebénult.
Hosszú perceknek tűnő pillanatok alatt ott voltunk a parton és leléptem barátaim után a jégre. A tilalommal való ellengondolataimat félretettem erre az időre. Úgy gondoltam, ha a barátom ott marad, akkor előbb utóbb mindenképen be fog szakadni, így viszont még kimenthetjük.
Barátom egyszer csak megfogta a csapat legkisebb tagjának kabátujját:
- Te itt maradsz! Más se hiányzik csak, az hogy itt beszakadj nekünk. Maradj itt, és ha gáz van, hozz segítséget!
- Nemáá én is segítek! Vazze mindenből ki akarsz hagyni! Tököm tele.
- MARADJ ITT!!!
Az utasítás parancsoló akart lenni de én éreztem a kiáltásban, hogy teljesen belekeveredett a pánik és a félelem. Barátunk duzzogva de hátra maradt és szót fogadott, amely egyébként nem volt rá jellemző.
Nem mertem a lábam alá nézni, a jég itt-ott megnyikkant vagy repedezett, ahogy lépkedtem de azthiszem itt is az a legjobb lelki orvosság, mint a magas helyeknél: „Ne nézz le!”
Hát én nem néztem le és viszonylag biztonságosan oda is jutottunk a Triálmesterhez.
- Hol a biciklim? – kérdezte kábán. Látszólag nem érdekelte hogy alig tud mozogni, vagy hogy ömlik a vér az orrából, mert nyakát nyújtogatva a bicikli után kajtatott tekintetével, mely ott feküdt mögötte pár méterre.
- Ittvan majd visszahozom! –ajánlkoztam, ugyanis nem akartam hogy túl sokan legyünk egykupacon a jég miatt. Megfogtam a biciklit, kihúztam a parthoz és bevágtam a gazba. Majd visszajövünk érte később – gondoltam.
Elindultam vissza a többiekhez de hirtelen megtorpantam.
A haverunk, akit hátrahagytunk őrködni vadul kepesztett egy lék szájában, csak a nyaka látszott ki, miközben kiabálni próbált tört fel a torkából a pára. Próbált kiáltani de csak hangosabb fajta egércincogást tudott, kipréselni a torkán. Két kezével kapaszkodott a jégbe melynek egy része már eltűnt a lékből kifolyó víz alatt.
Pár másodpercig csak álltam, mert a kép nagyon hirtelen jött és sehogy sem illett a napsütéses téli tájba, de aztán szerencsére hamar feleszméltem és azon kaptam magam, hogy rohanok, mint az őrültek és kiáltok a többieknek, akik még mindig a sérültet ápolták kb. 100 méterrel odébb
Én értem oda elsőnek a lékhez, az utolsó pár méteren már hasra vágtam magam és csúszva haladtam tovább. Az esés közben eltört két bordám de érdekes módon akkor ezt nem éreztem. A félelem égette most belül mindenemet, és nem éreztem volna azt, sem ha valaki kést állít a hátamba.
Elkaptam az egyik kezét, a másikkal úgy csapkolódott hogy a hidegvizet egyenesen a pofámba vágta. Elkaptam a másik kezét is, és teljes erőmből húztam, de ahogy hátráltam, immár térdelve, a lábam folyton elcsúszkált a havas jégen.
A többiek még mindig nem értek ide… Hol vannak már???!!!
A feje már a halántékáig a víz alatt volt. A sodrás a testét már teljesen behúzta a jég alá, a hideg vízbe, amely úgy ásított rám, mint egy barlang szája. Fenyegető volt és szinte hideg halálszaga. Barátom már a vizet prüszkölte és a kezei úgy remegtek, mintha áramot vezettek volna bele.
És akkor hirtelen rántást éreztem a vállamon, a többiek a vállamnál és a lábaimnál kezdve húzni kezdtek kifelé.
A helyzet nem sokat javultén ugyan távolabb kerültem a léktől, de a barátunk még mindig nyakig a vízben. Bár arcán már egyre kevesebb érzés mutatkozott és egyre élettelenebbül nézett a szemével rám.
Azthittem hányni fog, de csak egy szót préselt ki lilára fagyott ajkain: Segíts!!!
Abban a pillanatban mindkét kesztyűm lecsúszott a kezemről és bennmaradt az ő kezeiben. Feje teljesen eltűnt a víz alatt, csak a feje búbaj látszott ki a halálosan hideg vízből. Másodperc törtrésze alatt utánakaptam, de csak az egyik kezét találtam meg a zavaros vízben.
Tompán hallottam hogy a fejem fölött nagy a kiabálás. Én voltam gyakorlatilag a kötél, a többiek nem tudták megközelíteni a lék peremét a feltörő víz miatt, így a két lábamat húzták teljes erőből én, pedig görcsösen markoltam azt az egy megfagyott kezet, ami még a reményt jelentette.
A fiúk hátul minden erejüket összeszedték és rántottak rajtam egy hatalmasat melynek következtében biztosra vettem, hogy kettészakadt a lépem a májammal együtt, de így előbukkant a feje a víz alól. A fej melyen már nem volt semmi, ami életet jelentett volna. A szemek fénytelenül ültek a szemgödrökben mozdulatlanul. Engem néztek szinte szemrehányóan és mintha azt mondták: Nem segítettél!
Azthittem rosszul leszek a látványtól, de nem tartott sokáig. A kezem végleg felmondta a szolgálatot és elengedte a vizes kabátujjat.
Az élettelen test egy utolsó cuppanással eltűnt a víz alatt.
A víz a lékben egy ideig még hullámzott egy darabig, mintha emésztené Őt, de utána megnyugodott, mint egy éhes oroszlán miután lenyelt egy különösen nagy falatot zsákmányából. Kábultan néztem a szürke acélszínű hideg vizet, szinte beláttam a jég pereme alá. Azt vártam, hogy ismét előbukkanjon a fej, ám valahol mélyen azthiszem már beletörődtem, hogy nem fogom látni soha többé.
A fülem sípolt és ott csengett a fejemben az az egy szó, amit csak én halhattam tőle utoljára, emellett előttem lebegett az élettelen fej és a csalódott, szemrehányó tekintet.
A tekintet, amely a fejemhez vágta:
Nem tudtam segíteni.
A tanulság: Vonja le mindenki maga!
/Takács „NEY”lon Zsolt/
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
