És csak ég a rét…
Forrófejű piromániások voltunk egytől egyig az elszántabb fajtából, és mit szépítsem a dolgokat: Talán még azok is vagyunk, ám a sok év és a tapasztalat mindig megállj-t parancsol az embernek, de ha ez nem is, akkor a félelem biztos jól hasba üt minket, egykét
forróbb balhé után.
Meg kell azonban említenem azon fontos tények egyikét, miszerint az általunk véghezvitt „tudományos kísérletek” sosem fordultak át más kárára, legalábbis az elmúlt időkben már nem. A végén minden tűzzel kapcsolatos „bulinkat” nagy szakmai érzékkel hajtottuk végre. Pontos részletekkel nem szeretnék szolgálni az olvasónak, mert úgy gondolom, úgy ahogy mi, más sem felejtette el a történteket és semmi kedvünk most betörni a titoktartás erős jegét, ami az évek során vastagra fagyaszott a barátságunk. És az illettséggel vegyes félelmünk.
Minél több esetben volt részünk és minél többet úsztunk meg, annál bátrabban és magabiztosabban készültünk a következő „merényletre”.
Ismertük hogy mi hogyan és milyen gyorsan lobban be… szemmértékre megmondtuk hogy az adott tűz nagysága oltható e vagy az erre megbízott közhatóság (tűzoltóság) segítségét igényli.
Ilyen helyzetek azonban ritkán fordultak elő. Mindig tudtunk uralkodni a tűz és a gyerekes érzéseink felett.
Most egy olyan esetről szeretnék mesélni, amelynél ezek az önfegyelmi érzéseink teljesen elszálltak valamerre (talán a tűz füstjével az égbe).
Előtte szeretném leszögezni az igazság fájába azt a tényt: hogy az alábbi eset kapcsán nem okoztunk senkinek sem anyagi, sem egészségi károsodást. És hát, ha azt vesszük, tűz mindig is volt, van és lesz is. Azthiszem ez hozzátartozik a természet egyensúlyához. Ha kigyullad egy erdő, akkor nyilván száraz, beteg és korhadt fák alkotják, márpedig a természet törvénye kimondja: „A gyenge egyed pusztuljon!”
Úgy vélem a tűznek is ugyanolyan szerepe van a világban, mint a ragadozóknak, akik megakadályozzák, hogy például az embernek sok bosszúságot okozó rágcsálók, ne szaporodjanak el túlságosan. Nos azt hiszem a természet nemcsak a ragadozó élőlényekkel, hanem a tűzzel is így tart egyensúlyt hatalmas élő terében. Ez persze csak az én személyes véleményem akart lenni. Gondolom sokan nem értenek ezzel egyet, de hogy őszinte legyek: Egy szikra nem sok annyira sem érdekel! :)
Kora tavaszi, áprilisi délután volt. Erre azért is emlékszem, mert az incidenset követő másnak volt a névnapom.
Suli után precízen összevágtam a házi feladataimat és nekiindultunk a határnak barátaimmal. Még előző héten akadtunk rá egy remek helyre, ahol nyugodtan űzhettük gyermekes és kissé veszélyes hobbynkat, anélkül hogy ezt bárki is észrevehette volna.
A gyújtogatásokban, azaz ahogy mi neveztük: a veszélyes légnemű anyag kitermelésben nem volt semmi orvosi műhiba, de még igazi sem. Nagyon vágtuk ezt a mesterséget és ott sem vallottunk kudarcot. A lángok csapolódtak, a füst szállt fel valahova a magasba hogy ott aztán a tudomány eddigi állása szerint beleolvadjon a légkörbe, és jótékony hatással legyen az ózonrétegre.
A gondok nem is itt kezdődtek, a gondok már hazafelé menet, a helyszín elhagyása után kezdődtek.
Dús füvű száraz réten haladtunk át, amely mondanom sem kell egy piromániás szemével nézve egy hatalmas ínycsiklandozó falat, amely mellett szinte lehetetlenség úgy elhaladni, hogy az embernek ne támadna hátsó szándéka.
Eddig viszont ez sikerült az elmúlt napokban, bár már akkor is tettünk egykét, megjegyzést a dologra, melyek többnyire arról szóltak, hogy milyen monumentális látvány lenne, ha ez a mező csak úgy kigyulladna.
Ja, csak úgy…
Voltak efféle „tarka képzetek” az elménkben de nem is tudom, hogy miért nem cselekedtünk ebben előbb.. Hiszen nap, mint nap ott mentünk egy a száraz füvű mezőn.
Azon a délutánon, azonban ahogy ballagtunk hazafelé ki a mezőről, barátom kissé lemaradt tőlünk. Nem nagyon figyeltem, mert általában mindig lemaradt egy kicsit, ha elfáradt vagy nem bírta az iramot. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy nála van a gyufa és így már félelmetesen hatott, hogy nincs szem előtt.
Hátrafordultam és az egyértelmű gyanúm rögtön beigazolódott.
Ott guggolt az egyik kiszáradt fűcsomó mellett és egy szál gyufát húzott el éppen a Korona feliratú dobozka oldalán.
A gyufa sercegve meggyulladt, ahogy azt a természet megkövetelte tőle, én pedig csak somolyogva, enyhén gúnyosan néztem, akkor valahogy még egyáltalán nem féltem, pedig tudtam, hogy ha ez a temérdek mennyiségű száraz cucc begyullad azt már az Isten sem állítja meg. Mi meg aztán pláne nem.
Csak néztem, ahogy a lángoló gyufa odaér a fűcsomó aljához és az apró kis vibráló kék szörnyeteg, belekapaszkodik és szétmászik a gazon.
„Egy szál gyufával biztos nem okozhat komolyabb gondot”
Ez volt ez én gyerekes bölcsességem akkor abban a pillanatban, amelyet a mai napig szégyenlek és kinevetek. Az egy szál gyufáról származó ősi természeti erőforrás mely átmászott a fűcsomóra most kegyetlenül harapott bele a körülötte lévő elszáradt növényekbe, melyek pattogva lehelték ki a füsttel a még megmaradt lelküket. Felemésztett égetett és gyűlölt, hihetetlen sebességgel terjeszkedett el akár a madárinfluenza és mire észbe kaptam volna már hiába volt minden.
Pánik nehezedett a lelkemre, mint a mérges gáz és azthiszem nem csak az enyémre, hanem a többiekére is.
A Tűz már elég nagy területen égett, ahhoz hogy elkezdjek szentségelni.
Barátom tanácsára elkezdtük az égő placc körül kitépkedni a füvet, de ez egyenlő volt azzal mintha gyűszűvel akartuk volna kimerni a Dunát.
Van egy bizonyos határ, ahonnan az embernek nincs már esélye a tűzzel szemben, nálunk ez a határ itt volt ebben a pillanatban, bár ezt abban a pánikhelyzetben nem fogtam fel.
Azt cselekedtem, ami abban a pillanatban a leglogikusabb volt. Lekaptam a kabátom és elkezdtem csapkodni az égő tűzfészket. Szállt a pernye a levegőbe az égett kabátomból. Eloltottam a kabátujjat és magamra öltöttem a hősi korommal borított ruhadarabot. A tűz már akkora volt hogy nem tudtunk a közelébe menni, mert összeszorította a forróság az arcunkat.
Csak néztem a hatalmas felszálló füstöt és a lángokat. Szívtam magamba a keserű égett szagot és éreztem a forróságot, ahogy a lángok sugározták azt a temérdek hőt.
Barátom kiabált, hogy menjünk már a fenébe.
Én csak bólintottam de nem mozdultam.
Nem tudtam megmozdulni.
Csak néztem a lángokat, ahogy könyörtelenül pusztítják az útjukba kerülő tehetetlen növényeket.
A lángok látványa lebénított.
Szólt a természet. Mondott nekem valamit. Mondott nekem valamit a maga módján.
És én megértettem.
Nem fogom elmondani mit halottam. Ezt minden ember akkor fogja megtudni ha majd egy hasonlóan nehéz helyzettel kell szembe néznie. Feltéve ha nem gyáva. A gyávák akik elbújnak a maguk nehéz helyzete elől azt hiszik hogy láthatatlanná válnak a világ számára.
Attól még ha hátat fordítok a tűznek, az ugyan úgy fog lángolni mögöttem.
Nem az ember irányítja a természetet, hanem a természet az embert.
Abban a pillanatban, amikor az ember ezt a titokzatos megmagyarázhatatlan rendszert megpróbálja megfordítani, a természet beavatkozik a saját eszközeivel.
Tiszteld a természetet!
Tiszteld a tüzet, akkor ő is tisztelni fog téged.
/Takács Zsolt/
Neylon
|